Második nap - szombat délután (Adél)

A kanyonról lefelé vezető út még szebb kilátást nyújtott, addigra a színek is beértek és egy hatalmas paletta tárult elénk: szemben az ég és a tenger végtelen kékje hatott nyugtatólag íriszünkre, jobb és baloldalon hegyek-völgyek tarkasága váltakozott cukornád, taro és kávéültetvénnyel keverve. A horizonton a Tiltott Sziget körvonalai olvadtak egybe a felhőkkel. A hegyről a tengerparta leérve döbbentünk rá, hogy a reggeli beszerzése nem is lesz olyan könnyű. Hiába kerestük az útikönyvben leírt piacot, az árusok sehol sem voltak. Egy útszéli bodegában azonban ínycsiklandó gyümölcsöket árultak, itt vettünk egy kókuszdiót, egy gyümölcsturmixot és furcsa banánokat. A kókuszdió kibontását is megtanultuk: a lé kinyeréséhez egy késsel ki kell fúrni a kókuszdió alján levő három mélyedés egyikét. Érdekes, hogy a három közül csak az egyik puha, a másik kettő kőkemény. Az ital elfogyasztása után a kókuszdiót a kerülete mentén kőhöz kell ütögetni. Ha ügyesek vagyunk, egy kör alakú repedés képződik rajta, így már könnyen ketté lehet nyitni! A kókuszt kanálla vagy késsel lehet kivájni a csontházból, ha friss, akkor puha, könnyen meg lehet enni.

Az első Kauai kereskedelmi kávéültetvényt 1836-ban alapították Kalaheo-n és Koloa-n, de igazából csak a 70-es évek közepén fejlesztették fel a termelést. Mára ezen az ültetvényen termelik Hawaii-on a legtöbb kávét, de a szakértők szerint a minősége még nem éri utol a híres Kona kávét, amit Big Island-on termelnek. Mi is megkóstoltuk néhány variációt a vendégváró központban, legjobban a macademia dióval és vaníliával ízesített nyerte el a tetszésünket. Az ültetvényhez egy mindenféle kávéval kapcsolatos ereklyéket áruló boltocska is tartozik, melynek eladója beismerte, hogy a kávét nem szereti, inkább Lipton teát iszik :-)

Kauai-on annyi látványosság van, hogy például a Hanapepe völgyet nem is emelik ki külön érdekességként, mi is csak véletlenül láttuk meg az út mellett. A pár autót befogadó parkolóból ez a látvány tárult a szemünk elé:

Lihue felé haladva az 530-as út mellett megláttunk egy festői környezetben fekvő temetőt ésmegálltunk egy pár percre körülnézni. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az USA szárazföldi államaihoz képest itt mennyi friss virág volt a temetőben. A képen "sampon" (vagy vörös) gyömbér, heliconia és paradicsommadár virágok láthatók.

Hawaii át van szőve legendákkal. Az érdekes természeti jelenségekhez mindig tartozik egy mese is, ami egyfajta misztikus magyarázata a furcsa geológiai formák kialakulásának. Az egyik ilyen legenda a Spouting Horn-ról szól, ami nem más, mint a vulkanikus szikla egy nyílásán kilövellő, hörgő hangot adó vízsugár. A legenda szerint, a tengerpart ezt a részét egy nőstény óriásgyík uralta. Mindenkit megevett, aki úszni vagy horgászni próbált a területén. Egy napon Liko, a sudár legény ment arra szerencsét próbálni. Mo'o, a gyík őt is megtámadta és miközben viaskodtak, mindketten beleestek a lávába. Liko megmenekült, de a gyík bent ragadt, és azóta is sír az éhségtől és a fájdalomtól.

Spouting Horn

Video [686kB]

Mivel a mi strandunk a ház előtt az újszülött fóka bébik miatt le volt zárva, a délutánt néhány eldugott strandon töltöttük. Néhányan ide járnak horgászni a helyiek közül, erről a sziklákba vájt horgászbottartók is tanúskodtak. A tengerpart érintetlen szépségében pompázott, nem voltak kiépített utak, korlátok, a civilizációnak semmilyen nyomát nem lehetett látni, csak a nyakunkban lógó fényképezőgépek árulkodtak a XXI. század technológiájáról. Rajtunk kívül alig voltak a környéken, olyan érzés volt, mintha egy lakatlan szigeten járnánk. A hullámok kíméletlenül ostromolták a sziklás partot, a tenger által kivájt mély medencékben óriási erővel emelkedett és süllyedt a vízszint. A sziklák szélére ki lehetett menni, de ha itt vízbe estünk volna, biztosan nem tudtunk volna élve kiúszni a partra...